Szerző

Londesz Elek

író, költő és újságíró

1868. december 13. — 1934. február 12.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 632 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2019. április 30.

Megosztás

Címkék

Londesz Elek

A tündérmadár

Zúg a sötét erdő felettem
És hallgatom felejtkezetten,
Mint orgona búgását áhítat,
Mely szikkadt medrű lelket
Érzéssel átitat.

Láttam, göröngyről kőre hágó
Gondülte lelkű, ősz favágó
A szűk örvényen lassacskán haladt,
Munkától görnyedetten,
A szálas fák alatt.

Szemét magához most mi csalta?
Lecsúszott válláról a balta,
Bámul, örül, tovább nem is megyen,
Pedig csak tollpihét lát
Bokron és ághegyen.

Tündérmadár ez? Égi lény-e?
Hiszen lélekbe száll a fénye
Puszta nyomáról is, mit itt hagyott -
Mint hogyha tiszta könnycsepp
Imakönyvön ragyog!

Repül szegény favágó lelke -
Az ifjúság útjára lelt-e
És visszaszállt-e most megint oda,
Ahol minden ragyog még
S az élet is csoda?

Szemét keze után ereszti
S a tollpihékre rámereszti -
Apó, ha rég nem látta már fiát,
Így kapja levelét el
És így betűzi át.

S tündérmadár járt-e itthon?
Hogy erdő sűrűjébe titkon
Belé sirassa bús panaszkodását
S megtépve szálljon el,
Hogy többé sose lássák.

Mesét mesélnek róla régen,
Hogy eltűnt erdő sűrűjében
És bámulják nyomát, mely itt maradt,
Mint vízfodrot hajós, ha
Látott aranyhalat.

A költőt is vajon ki szánja,
Ha szenvedést rejt zord magánya:
Ha ragyogó pelyhét itt hagyta már,
Sorsával kit gyötörne
Szegény tündérmadár?

A vén favágó haza lépked
S szólítja a házbeli népet,
Mutatja a tündéri pelyhedet -
Tanyája most örömnek
Mily boldog helye lett!

Tündérmadár, hogy szem ne lássa,
Elbújt, így érte pusztulása.
De csak magának pusztult el szegény,
Mert másnak itt itt ragyoghat
Hűlt szívéből e fény.

Egy sorsüldözött költőnek

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!