Párhuzamban
Az ég alján alkony-sötétben,
Felcsillanó, kialvó fényben,
Libeg-lobog villámok szárnya.
Vasut töltésen ember árnya,
Halad, megy, tétovázó lépttel
Bizonytalan-fáradtan lépdel.
Mellette nyugtalan-lebegve
Egy fehér szárnyú halvány lepke.
Ez is haladna, - vissza késve
Villámszerű lesz röpkedése.
Inog, lebeg, függ a viharban
Növekvő, nyári zivatarban.
Az ember csak megy tétovázva,
- Sárgás sugár egy távol házba, -
Reménykedőn nézi a mécset:
Eléri még? - nem, már elkésett.
Az első sürü cseppek hullnak,
Villanyos illatok simúlnak
A légben el, a földön széjjel,
Oly izgatott, rezgő az éjjel.
Délről egy forró szélroham -
A láthatár oly nyugtalan
Villámok mind sürübben égve,
Libeg-lobognak távol éjbe'.
Elhullámzó fényből kiválnak
Sötét, nyugodt hatalmas árnyak:
Faóriások koronája,
Támpont e villámló homályba'.
Sötét tömegjük kőrvonala,
Oly mozdulatlan a viharba,
Szilárd, határozott, kemény,
Körülte úszik, nő a fény.
Az ember csak megy, s száll a lepke,
Mind fáradtabban, visszavetve,
A fény, s az árny mind egybe olvad.
Hol van a tegnap? hol a holnap?
Hol van a lepke? már nem látom.
S az ember? - hát ez mind csak álom?
Elkésett, vagy már elhaladt?
Vagy már pihen fedél alatt?
A fák még tisztábban kiválnak,
Sürűbbek, zordabbak az árnyak,
A fény most élesebb, nagyobb,
Mi volt? -
A villám lecsapott.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!