Czóbel Minka

A fény útja

Istenem! oly sokan a haláltól félnek! -
Engemet elkábit ez a tenger élet,
Hiszen nincsen halál a nagy mindenségbe',
Csak élet, csak élet, - nincs kezdete, vége.

A régi istenek feltámadnak sorban:
Pán sípja megszólal zöldellő bokorban,
Buddha nagy madara széjjel bontva szárnyát
Beútazza, földek, s tenger pusztaságát.
Szétfoszlanak, jöttén az Isten fiának,
Sirokat környező, megsürűdött árnyak,
Feltámad porából a test és a lélek,
Győzedelmeskedik a nagy, örök élet.

S éjjelente leszáll hozzánk, rezgő fénybe'
Kiégett csillagok tévedező fénye.
Kiégett a csillag. -
Hát az ürt nem járja
Fényeskedő lelke, széthintett sugárja?

S mi téves gondolat, rég letünt alakok
Rólatok azt hinni: hogy már "meghaltatok",
Hiszen még megvagytok. Szemlátható képen
Utazik fényetek a légben, az égben.

Ki tudja? a tejút valamely csillagja
Talán ép e perczben azt a súgárt kapja,
Mely Krisztus keresztjét alkonyodón érte,
S megfürdött ama szent, elhullatott vérbe'. -
Amott meg távolabb az a halvány másik:
Rajta tán Lesbia szeme tüze játszik?
S másokon, másokon, szentek - hősök hadja:
Változó földünknek mind megannyi napja.

A ma elmult napnak széjjel dobott fénye
Látom, hogy száll, repül, szét a mindenségbe,
Látom, hogy utazik csillagról csillagra,
A legtúlsó, szélső, legtávolabb napra.

Találkozik ottan rég elszállt lelkekkel,
Rég letünt időkkel a mai szép reggel,
S onnan ismét felénk vissza-vissza szállnak
Földünk légköréből eltünt fények, árnyak.

Hallhatatlansága a nagy Mindenségnek!
Elszédit, elkábit, ez a tenger élet.