Erdélyi János

Mátyás a szántó

Még iskolás fiú korában
Mátyás egy könyvvel tarsolyában,
A háztól elszökött,
Suhancnak öltözött.
Már szántogattak a mezőben
A szép tavaszra vált időben,
S a Szent-Gellért megett
Ép egy öreg szántót talála,
Kinek sehogy se folyt munkája,
Vagy ökre nem vont jól igát,
Recsegteté a taligát;
Vagy nem fogott tisztán ekéje,
Ha megtolult a föld perjéje.
Az ostorost meg a barázda
Végén hideg gyötörte, rázta.

"Adj' Isten jó napot! Hogyan megy a dolog?"
"Fogadj Isten! - Rosszúl; mivel magam vagyok.
Nem állanál be hozzám? Én jól megfizetek.
Szolgámon, nyavalyáson, harmadnapos hideg."
"Miért ne, jó díjért?" Mátyás ígyen felel:
"Meg rá jó áldomás! s megteszem, ami kell."

És ő suhancnak állt.
Az ösztökét jól viselé,
Az ökröket jól terelé,
Barázdált, boronált,
Mindent helyén csinált.

Már a nap is leáldozóban,
A szolga félig lábadóban,
Mátyás a fél napért
Követelé a bért.

A szolga bús szemmel tekinti,
Az ő béréből hajlik az ki...
Gazdája rázúg mérgesen,
Hogy már csak épenségesen
Húsz pénze van bent; - mind kiadta
A sok betegségnek miatta.
Szegény fiú majd síra, hogy
Épsége és a bére fogy...
Mátyás azonban jó szemes,
Az emberek szivébe les.
- Hej! már akkor kitört belőle,
Mily nagy lesz ő egykor, időre! -
S a fizetést csak elfogadja,
De a szolgának visszaadja,
Mondván a gazdának keményen:
"Úgy vesd rám a szemed,
Hogy, Isten éltetvén, akárhol
Megismerj engemet!
Nem jó igazság ez! Nem így kell
Bánnod, ha szolgád is, beteggel!
Bérét ha elvonod,
Tovább mért bántanod?!
Különben én vagyok
Hunyadnak gyermeke;
A kard lesz az nekem,
Mi néked az eke."