Lőrinczy György

A sas halála

Meghalt a király. Az erős, hatalmas;
A sziklacsúcsok vakmerő kalóza,
Meghalt a sas.

És összegyűlnek sírni és siratni
A ketrecek s a vadon urai.

Ily sokadalmat még senkise látott!
Mind rongyos cifrák, törpe óriások.

Varjú és kánya, nyúl, veréb és vércse;
Még a bagoly is gyászruhát ölt érte!

Vág valamennyi szomorú pofát,
Ahogy az embertől már megtanulták
Az alakoskodást.

A rangkülönbséget többé nem érzik;
Hazudhatnak. Szavuk nem ér az égig.

Ontnak álnok krokodilkönnyeket,
Összepislognak, egyetértenek.

A holló károg; - nem bírja lenyelni:
- Kár, hogy nem tudott énekelni!

Majd a bagoly szól: - erejét csodáltam,
De azt hiszem, én mégis messzebb láttam!

S kotyog a tyúk és gágog a liba:
- Hát, benne is volt épp elég hiba!

Gőgös volt, kevély; bennünket lenézett.
Hát ime, rajta is betelt a Végzet!

Most már tudjuk, velünk egy sorba van;
Ő se különb tyúk! A sas se halhatatlan!

Nevetnek hozzá. A kakuk röhög.
Minden mulandó. Csak az irígység örök.

De ottlenn, a tikkadó, tarka réten,
Meghúzódva a repedékben

Cirpel a tücsök. Halk sóhajt, de benne
Zokog a rét s a mezők viráglelke;

Senkise mondja, de mindenki érzi:
- Csak ő tudott a napba nézni!