Sárosi Árpád

A titkok keze

Jajjal kihimzett kárpitját az égnek,
Amely mögött a halál titka rezzen:
Egy kéz kibontja
És ráterül a viaskodó őszre.
A fák remegve bujnak össze: vége!
A kéz csak egyre nő
És ujjain emésztő tüzek égnek.
Viharok zúgnak odvas tenyeréből
Mind áldozatja pokoli kedvének;
Sir, jajgat minden,
Ha simogat az acélizmu kéz.
Halotti ének kerten, erdőn, bércen.
És hull a köny, a lomb, az élet.
Nincsen ököl, amely utját állja
A simogató kéznek.
Az ember: a földi kevélység,
Bús semmiségét vallja éji órán.
Esdő szavát vihar szárnyára bizza,
A láthatatlan Hatalmast idézi:
- Hivdd vissza a titkok kezét,
Parancsold vissza őt: ne menjek el,
Uram, ne még, ne még...