Czóbel Minka

Kegyelem

Ki látja e viharzó képet?
Az utakon zavargó népek
Menekülnének - hova? - távol -
Nem menekülnek a haláltól!
Őket itt, ott, mindenhol várja. -
Hervadt mezőket szélvész járja.
Röpiti a mezők felett
A sok elszáradt levelet.
Fanyar világitás az égben,
Most elsivít hullámzó légben
A borzalom kisértet-hangja:
Ódon torony repedt harangja.

Előbb a hang gyöngéd, kevés,
Összhangzatlan csilingelés.
Majd hozzá zúgnak hosszan, mélyen,
Kitört megrázó szenvedélyben
Szivet átjáró tépő hangok:
Rég elpattant, nagy vészharangok.

Ki húzza, húzza oly erővel?
Daczol a széllel, vad idővel,
A torony kőfalától fedve,
Körülte csapdos szürke leple,
Harangozó-rém ottan áll:
Fehér csontváz, örök halál.
És lenn a nép zavarva tódúl,
Megréműlt a harangozótól.
Most csapnak a kőhidon át,
Hol biztonság? Talán tovább?
Nem használ semmi - száll a hang,
Velőtrázón zúg a harang:
Ragály, betegség, álom, béke
Száll tördelt hangján fenn a légbe.

Oh emberek! minden hiába,
Előbb-utóbb elérhet szárnya.

A hidon át miért kerültök?
Hisz e hangtól nem menekültök!
Oh emberek, hát nem tudjátok:
E hanggal szűnik élet-átok.
Kérlelhetlen örök kegyelme
A természetnek, hangot lelve
Harangzúgásban száll felettünk -
Már mindent, mindent elfeledtünk.
Már minden szenvedésnek vége.
Sivító szél
Csörgő levél
Elmúló, elviharzó szenvedély
És aztán:
Csend, vigasz, halálos béke.