Szerző
Pável Ágoston

Pável Ágoston

nyelvész, néprajzkutató és költő

1886. augusztus 28. — 1946. január 2.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 809 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2018. augusztus 17.

Megosztás

Címkék
Kedvencnek jelölte

Pável Ágoston

A bánat bandukol velem

Furcsa!
Köröttem minden olyan, amilyen volt:
a föld, a dolgok, emberek s a mennybolt,
a nappalok ezernyi gondja,
lélekzsibbasztó vak robotja,
az éjjelek álomlátása,
bujkáló lények csali villanása.

És mégis!
Valami barna borulat
kúszik, terpeszkedik a nap alatt.
Megfojt minden melengető,
csiráztató napsugarat;
megsápaszt minden dolgot, arcot,
s elernyeszt minden bátor harcot.

Valami eltört életemben,
valami elveszett.
És én üres szemekkel bámulom
a szertehullt cserepeket.

Csalódások és emberek
meglékelték a szívemet.
S most fáradt megadással nézem,
miként csurog cseppenként piros vérem.
Minden csepp egy-egy elvetélt öröm,
vagy könnyé érett férfifájdalom.
Tán állna még a szív egy durva foltot,
de én
nem találok a tű fokába,
és nem találok reá rongyot.
Még néhány csepp, s mindennek vége lesz,
kiszikkad a megfúrt örömkehely,
és akkor talán - mégis béke lesz.
Ám addig, roskadozva bár,
- kálváriások vérharmatos útján -
görnyedt inakkal hurcolom keresztem.

Ezer ablak volt szívemen,
ezer kiváncsi, kandi szem,
melyeken át az életet,
a vérző emberszíveket,
az öröm- s búzajlást figyeltem.
Ezer pirosmuskátlis ablak
leskelt belőlem a világba.
Ma sötét mind az ezer ablak,
minden muskátlim jégvirágos,
és árva szívem - megvakult.

Meghitt szobámban üldögélek:
emlékeimet vallatom,
és rakoncátlan bánatomat altatom.
Hiába altatom:
minden sarokból felém vigyorít
kaján manók kárörvendő pofája.

S az olaj egyre fogy a mécsesemből.
Kormos kanóca már csak alig pislogat.
Néhány arasznyit még ha gyéren bevilágol,
aztán: jóéjtszakát!

Mi ez? mi ez? Ki fejti meg?
Ki fejti meg, hogy életfámról
viruló nyárnak derekán
miért peregnek el a levelek,
a kóborkedvű életlevelek:
meddő remények, hűtlen örömök?

-

Kánikulában napfogyatkozás!
Így volt megírva, így kell lennie!
S én már tudom,
hogy bármerre fordítom szekerem:
a rozzant saroglyában hátul,
gubbasztva koldusbatyumon
a barna bánat búsan elkocog
mindenfelé velem!

A barna bánat!
Az egyetlen hűséges és kenyeres cimborám!

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!