Tavaszdal
Egy nagy madár ijedve felsívit;
Buddha kinyujtja felém karjait,
Jóságosan szól a kegyelmes Isten:
"A boldogságot mért kerested itten?
Amott a nagy Pán tűzrózsákat ád,
De ti nem hallhatjátok már szavát,
Dala elhangzott csöndes erdő-mélyen,
Befúlt öldöklő hideg szenvedélyben.
És ő maga? - Únottan, visszavetve
Magányosan tengődik, elfeledve.
Én? - oh én még sokáig várhatok!
Elöttem elmúlnak holdak, napok.
Megláthatod - mögöttem, ottan, távol -
A boldogság csak az a fehér fátyol.
Jösz?"
"Mennék de hisz' mind utamban áll
A vak sötétség, réműlet, halál,
Tátongó örvény."
Kézen fog szeliden
Fehér alak: "Majd elvezetlek híven!"
Szól Megváltónk.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!