Isten
Te azt mondod, hogy fú a szél.
De én tudom, hogy ami fú, az nem a szél.
Mert hajnalokba-nyúló éjszakákon
Meghallottam s tudom, hogy nem a szél fú...
Az Isten az, aki olyan nagyokat sóhajt,
Hogy végigzúdul a világ felett.
Te azt mondod, hogy mennydörög s vihar lesz.
De én azt mondom: nem a menny dörög.
Mert hajnalokba-nyúló éjszakákon
Meghallottam és azóta tudom,
Hogy Isten hörgő zokogása az,
Mely megrázza a hegyeknek gyökerét is.
Te azt mondod, hogy a horizont peremén
Most leszáll a hold, mert elmúlt az éjjel
S azután feljön a nap és majd reggel lesz utána.
De én tudom, hogy nem a hold az, ami leszáll,
Hanem egy nagy, ragyogó könnycsepp.
Hajnalokba-nyúló éjszakákon megláttam,
Hogy a szomorú Isten sírja el öt egyik szeméből...
Könnycsepp az, mely Istennek
Éggömb-orcáján szomorúan leperdűl.
S amit te napnak mondasz:
Istennek a másik szeméből
Egy másik nagy, szomorú könnycsepp,
Amely utánagördül az előbbinek,
Így húllanak ők.
Így peregnek végig a Jó-isten arcán,
Így kergeti, váltja és követi egymást
Ez a két könnycsepp örök időkig,
Mert öröktől-fogva mindörökké
Elsírja őket naponta a szomorú Isten...
Te azt mondod, hogy esik, zuhog, vagy záporzik az eső.
S én azt mondom, hogy nem az eső az, ami esik.
Mert én tudom, hogy egy-egy búbánatos mennyei órán
Maga köré ülteti odafent angyal-unokáit az Isten
S minket mutogat nekik,
Rólunk beszélget
És mond nekik szomorú meséket a mi életünkről...
Az angyalok sírnak úgy odafent, mint a záporeső.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!