Pável Ágoston

Régi sarjuk illata

Vidéki város. Őszi napsütés.
Szitáló csendben kong riadt lépésem.
Minden kapuból ottrekedt kacaj
köszönt elém a mult ködén keresztül.

Balról a templom bádogtetején
ott gubbaszt annyi feltörekvő álmom.
Borult szemekkel ismernek reám:
hűtlen gazdára hűséges cselédek.

A tulsó soron egy rozzant palánk.
Mögötte rét a játszótér helyén.
Megrezzent szívem hirtelen megállít,
és belesek egy korhadt deszkarésen.

Belül labdázó gyermekhad zsibong.
Magam is köztük: kis pufók deák,
üdén, mosolygón, lelkes inalásban
a régi méta, a palánk felé.

Sugárzó arca kint a méta mellett
miért fakult meg olyan hirtelen?
Derüs szemébe mért furódott
a résen át fullasztó döbbenet?

Meglátta negyvenéves arcán
dús tavaszának bús telét,
letarolt rétek árvaságát,
reményeken az ősz derét.
Gyászfátyolos ciprusrügyet
a lakodalmi rózsatőn.

És én pityergő száján szégyenülve,
tolvajként kullogtam tovább;
s zokogtam egyre mellem verve:
"Bocsáss meg méta s kisdeák!
Bocsássatok meg rétek és remények!"

-

Vidéki város. Őszi napsütés.
Szitáló csendben kong üres lépésem.
Minden kapuból ottrekedt kacaj
vádol felém a harmincéves ködből.