Daltalan húsz nyaram
Daltalan húsz nyaram!
Hová zuhantatok?
Hová fakult vakító fényetek?
Hová hűlt izzó tüzetek?
És hova halkult zengő hozsannátok?
Húsz évig hallgatott a dal.
Csak lelkem mélyén bujkált csörgedezve,
vísszhangtalan, halk csobogással,
mint bujdosó patak vize.
Mert vihar zúgott a pagonyban,
és kísértetek kísértettek.
S én menekülve önmagamtól,
apró gondokba temetkeztem,
s reggeltől-estig talicskáztam.
Szemem befogtam, hogy ne lássam
a hömpölygő irtózatot.
Fülem befogtam, hogy ne halljam
a bujdosó patak vizének
felzokogó csörgedezését.
S megpántoltam a szívemet,
hogy szét ne vesse semmi bánat,
utálkozás vagy szent harag;
hogy szét ne vesse vérem lüktetése,
parázsló vérem vad dörömbölése,
lázas isten- és emberkeresése.
Mert éjtszaka - kuvik! kuvik! -
csillagtalan, vak éjtszaka
örvénylett, zajlott körülöttem,
és fojtogatta torkomat,
s a nóta - torkomon akadt.
Igen!
Én húsz évig csak talicskáztam.
Süket robotban áztam-fáztam.
A tépett lombok közt bujkáltam.
Vagy búsan eltünődve,
gubbasztottam magányos ormokon;
vagy napról, fényről álmodozva,
csak bóbiskoltam a kemencezúgban.
S ha ki is nőtt a szárnyam néha,
reám csapott ezernyi héja,
s a szivárványos nappalok,
a rigófüttyös hajnalok,
a rímek, trillák, lágy tilinkók
feneketlen kútba zuhantak.
Daltalan húsz nyaram!
Nehéz sírással sírjatok,
hogy daltalan, hogy naptalan,
virágtalan és magtalan,
hogy könnytelen, örömtelen,
kilincseken, bilincseken
elsorvadtatok meddő árvaságban,
dermesztő, süket tetszhalálban.
* * *
Talán az őszök lesznek szépek!
S a szívemről a pánt lepattan,
s lehámlik róla minden kéreg.
Uram! Ó, adj még néhány őszi,
sugaras, dalos, bátorságos
és madárfüttyös délutánt!
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!