Szerző

Peterdi István

nyugatos költő, műfordító

1888. — 1944. december

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 677 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2015. február 2.

Megosztás

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Peterdi István

Budapesthez

Kőrengeteg, zsibongó város
Eljő egykor a végitélet.
Fénylő szemed tört lesz, homályos
Vad dőzsölésed végit éred.
Elhallgatnak arany asszonyaid.
Halvány hercegeidről a jelmez lehull -
Nagy örömöd sós könyeidbe fúl
A vér-nap sápadt, vén arcodra nyit.

Kőrengeteg, zsibongó város
Akkor táncot járunk fölötted.
Szellemsereg: most sok magányos
Ember, kinek szivét gyötörted.
Szegény Lázárok lakomáidon.
Bolond koldusok, kik fényed után vágyunk
Boszút áll aznap mi nagy magányunk
És ujjong megdőlt palotáidon.

Megtépjük selyem köntöseid;
Gazdájuk vesztett bársonyodat.
Hol most királyok bölcsője ring
Lerontunk márványházsorokat.
Szörnyűk leszünk, mint a gyászangyalok.
Irgalmatlanabbak, mint a Végzet, százszor.
Mert elnézed most, hogy lelkünk gyászol.
Nagy nyomorunkban nem nyujtod karod.

De hogyha majd romokban fekszel
S a Múltság ezüst lelke leng föléd;
Holt köreidbe zártad a béke örökét
És ellenségeidtől megmenekszel:
Leszállok rád és megcsókolom földed.
Megkönnyezlek hűn és megáldalak.
Ó, mert valaha nagynak láttalak,
Mert nagy szerelmem hozzád meg nem ölted.

Nyugat, 1908/19. szám

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!