Ölvedi László

Fátyol és kereszt

Egy napsugaras május délután
Kint jártam a Nyúlak szigetén.
A lomb, a lég, a fű, a föld, a rom
Halkan regélve duruzsolt felém.

Keresni jöttem valakit ide,
A repkényfedte vén kövek közé.
Hiába járok, sohse találom,
A lába nyomát könnyem öntözé.

Csótáros, nyerges paripán ültem,
Vaspáncélos büszke dalia.
Úgy bajra kelni vitézi tornán,
Gondoltam, nem tud senki fia.

Lovam lábán vá sott a patkó,
Az ezüst szög kihull belőle.
Apró tusákban csorbul a kardom,
Hej harcos élet, te rossz, te dőre.

Mindennap mégis megtérek ide,
Hogy megsirassam porba hullva,
K it pogány gőgöm hajszol hasztalan...
S holnap ismét itt vagyok újra.

Fehér, szűzi, szép királyleány,
Homlokán fátyol, kezében kereszt;
Lelke liliom, ajka csupa dal:
Ha küld — maradok; mennék — nem ereszt.

És a fátyolért hiába vívok,
Szürke valónál szebb az álom.
De a keresztet intő kezében,
Hiszem, hiszem, hogy megtalálom.