Szerző
Vörösmarty Mihály

Vörösmarty Mihály

magyar költő, író, ügyvéd, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja

1800. december 1. — 1855. november 19.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 812 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2014. december 3.

Megosztás

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Vörösmarty Mihály

(Tégedet, aki velem...)

Tégedet, aki velem nyájas zsengékre kifejlő
Korban együtt buzgál járni az ősi nyomon,
Tégedet, Udvardim, feledékeny csendbe merűlni
Hagyjalak, a hűség szép neve, puszta - hiú?
Kiskori távolesés örökön nem szünteti a szív
Forró érzeteit, csak kis homályba veti,
Melyből a tartós emlék életre kifejti,
Mint hüves harmati csepp a ligetek füveit.
Elválánk, - im félbeszakadt az előbbi barátság
S a haladékony idő bontakozásba vetett.
Mert bátor levelink hírt vinni tudának, azokban
Csak szűk és száraz dolgok akadnak elő.
S bár hű közlőnk is, félénken járnak előnkbe,
Mint kiket a kicsapás durva gyanúja szorít.
Miskám! A vak eset minket tova szóra, s azóta
Sorsodat a rossz hír kétesen adja elő:
Mondják, (ha csak ugyan méltók hitelemre) hogy elszórt
Gyenge reményidtől a könyörűltlen erő:
S a fenn végzetnek szava tilt most téged előbbi
Pályádon buzgó szivvel eredni, - ne félj.
Ám a puszta vidék megnyugtat nyájas ölében,
Hol majd múlt bajidon kedves örömre fakadsz,
Mint ki kemény sebbel megrakva csatának helyéről
Megmaradott éltét szép nyugalomba teszi.
Vagy mint vésztől ment révész, ki öbölbe hevervén
A hullámló zajt biztosan hallja, s örűl.
Így, ha megállapodol, megvethetd csended helyében
A váras zajait s annak ezernyi dühét.
Béke magány kísér ottan, s nem dúlja szivednek
Érzésit csapodár módon az álnok erő.
A tavasz erdőkön gyönyörödve ujítja virányit,
Hol gyors habjaikat csermelyek öntik alá.
A szentes berkek lakosik zenegésit ajánlák
Kényednek, suhogó lombok hüs árnyaikat.
Hogyha sütő meleget a nyár ránk hozza, Te láthatsz
Sárga kalászokkal habzani víg teleket.
Míg mi henyén pihegünk a rest gőz s porba, Te addig
A hűs róna között andalodásba merűlsz
S jegyzed az elmultak tűkrében előbbi ügyednek
Szánatlan bajait, s a haladékony időt,
Mely egyesűlésünk tárgyának régi tanúja,
S a nem várt jeleket tünteti mostan elő.
Változik ez mindég, s vele változik emberi pályánk,
Egy kivesző támaszt Léte helyébe ezert.
S mint a Fölsőbbek szabják, úgy semmibe dőlnek
A voltak, s kiderűl, ami homályba nyögött.
Héj! mi is álmunkból fölocsódva Hazánkkal elégszünk,
Mely szűk volt ezelőtt, füstbe kel, ami hiú!
Hajdani képzésink komor üszke világtalan áll most
A nem csalfa Való mostani fénye előtt.

Pest, 1818-1819

Vörösmarty Mihály aláírása

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!