Szerző
Pósa Lajos

Pósa Lajos

költő, dalszerző és újságíró, a magyar gyermekirodalom klasszikusa

1850. április 9. — 1914. július 9.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 1821 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2014. szeptember 29.

Megosztás

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölte

Pósa Lajos

Emlékezés nagyanyámra

Nem tud ugy szeretni a világon senki,
Mint a hogy ő tudott engemet szeretni.
Akármit kivántam: megtette egy szóra,
Még a csillagot is reám rakta vóna.

Mikor odahaza iskolába jártam:
Rangosabb egy gyerek nem igen volt nálam.
El nem türte volna ő azt semmi áron,
Hogy valaki nálam szebb ruhában járjon.

Nekem volt a legszebb iskolás tarisznyám,
Nekem volt a legszebb magas sarkú csizmám.
S ugy kitisztogatta, kifényesitgette,
Hogy magát a vak is megláthatta benne.

Milyen tulipántos, czifra szürben jártam!
A király fia is hordhatta vón bátran,
Nyakravalóm rojtos, olyan volt, hogy rája
Még a rekt'ramnak is elállt szeme-szája.

Ha felöltöztetett s rendbe hozott szépen:
A kapun kikisért, megcsókolta képem.
S ugy nézett utánam, gyönyörködött bennem,
Ha az iskolába rátartian mentem.

Tarisznyám ellátta mindenféle jóval:
Czukorral, czipóval, mogyoró -, dióval.
Mikor haza mentem: hogy örült, ha bátran
"Mind közönségesen" jónapot kivántam.

S mikor a vásárra elment Rimaszécsbe,
A czakói hegyig ballagtam elébe.
Ott vártam, és ha már messziről meglátott:
Szedte kosarából a sok jó kalácsot.

Hozott mézes lovat, kardot, szivet, órát,
Szép árvalányhajat, piros pesti rózsát,
Süvöltőt, dorombot, czifra képes könyvet,
Nevető szemében drága örömkönnyet.

Az volt minden vágya, földi kivánsága,
Hogy kitanulhassak a papi pályára.
Ha ő ezt megérné: milyen boldog lenne!
A temetőben is jobban megpihenne.

El is vittek aztán messze egy városba,
Hol elvakitotta szemem a nagy pompa;
De mikor ott hagytak csókolva, ölelve:
Mintha egy kést dobtak volna a szivembe!

Én aztán tanultam, a hogy csak telt tőlem,
Hogy jó papi ember váljék majd belőlem.
A professzorok meg egyre dicsérgettek...
Szegény jó nagyanyám, hogy örvendett ennek!

Mikor haza mentem a vakáczióra:
Hogy füröszté arczom záporkönnybe, csókba!
Nem törődött akkor senkivel se mással,
Szépen bánt velem, mint a himes tojással.

Hogy kitudakozta: jól megy-e a dolgom?
Hát a gazdasszonyom, hogy' viseli gondom?
S ha panaszolkodtam, hogy küldöz a boltba:
Hogy szidta, hogy küldte a tüzes pokolba!

Nem győzte elégszer azt se elbeszélni,
Hogy az ablakomon szeretne benézni,
Mikor nem is tudom, mikor nem is sejtem,
Látná: mit csinálok; megláthatna engem.

Mikor aztán ütött a válás órája:
Szivét ellepte a keserüség árja;
S mindig ez volt vége hosszu bucsujának:
"Az isten áldjon meg, többet soh'se látlak!"

Hanem azért minden ünnepkor meglátott;
Sütte a jó turós és mákos kalácsot.
Mig végre csakugyan igaza lett egyszer...
Jól elbucsúztatta tőlem is a mester.

Most az a sziv, melynél egyse lángolt hőbben,
Künn porladozik a hideg temetőben.
Áldja meg az isten a haló porát is!
Altató dalt zengjen sirján a madár is!

Pósa Lajos aláírása

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!