Szerző
Móricz Zsigmond

Móricz Zsigmond

író, újságíró, szerkesztő, a 20. századi realista prózairodalom legismertebb alakja

1879. június 29. — 1942. szeptember 5.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 1381 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2014. augusztus 13.

Megosztás

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölték (3)

Móricz Zsigmond

A magyar asszony

Hajnalban kél föl az igaz magyar asszony,
hajnalban, mert sár volt tegnap, oszt az ember
káromkodik, ha a csizma lekaparva nincs.

A magyar nő teste sovány, arca fáradott,
mozdulati lankadottak, tétovák.
Ruházata hitvány, vékony, ócska rongy;
a magyar nő soha nem költ magára,
nem telik a magyar nőnek uj ruha,
sem uj kötény, sem egy uj fejrevaló,
még a gyerekeknek se, nem magának.
Pedig tél van és meztellábbal vagyunk,
jó volna egy kis csizma, vagy kis kabát,
de a magyar nő kunyorálni nem tud
a gazdagtól, tudja úgy sem ad, ha kér.
Szól a gazdag: "nincs galambom, nem telik,
háromszáz forint mostan egy kis cipő,
Janikámnak, Évikémnek úgy vettem,
hát muszáj megkimélni a régivel,
nézd az uram maga rongyba, fótba jár,
de hiába rosszba keressük a jót!
Hanem ezt a bóbitácskát odadom,
ha az első két szobát kisurolod".
S a magyar nő kisúrolja csöndesen,
mert tűrő és engedelmes a magyar,
és nem vágja a gazdagnak szemibe;
hogy tíz forint ára munkát nem teszen,
hét krajcáros, haszontalan cifraságokért.

Meg van törve a magyar nő, tudja jól,
gazdagoknak szivességet tenni jó,
úgy segít a gazdag is a szegényen,
egyszer talán...

A magyar nő munkája sosem becses,
haszontalan élete mitsem jelent;
nem törődik senki véle, nem fáj senkinek;
egyik napról másra húzza rongy magát,
gyereket szül bába nélkül jó sokat,
felneveli szájától vont falaton,
hogy legyen a gazdagoknak olcsó mindenes;
néki bennük sem öröme s haszna nincs,
fáradsága, mérge elég s ahogy bírna: helybe áll,
soha többet fűszálat sem hoz haza.

A magyar nő a teremtés legjobban
kiuzsorázott, nyomorult férge. Már
pici kortól kezdve másra dolgozik,
mindig másra, elesett öreg korig.
Nevetésre soha oka s kedve nincs,
hogyha nevetgél, üresen, hasa lóg;
és csak egyszer facsarodott ajakán
egy édes dal, úgy a tavasz idején;
és az is csak vesztére: a házasság
tömlöcének zárát igézte reá.

A magyar nő nem tudja, mér született,
hogy miért kell oly sokáig élnie;
s akkor boldog, hogyha szépen megdöglött;
akkor is csak mert nem hallja a szegény,
hányan zúgnak és morognak; evvel is
csak kárt tett és bosszúságot nékiek.

És hogy beszél magyarul a magyar asszony,
óh hogy beszél, minden szava csillagos,
illatos és drága gyöngy minden szava;
napkeletnek méze, íze benne van,
öntudásnak titka, lángja benne ég,
a faj örök géniusza itt ragyog.
És milyen jó a magyar nő istenem,
csak ád; csak ád, tűrve, adva, engedőn,
lelke csodás bőségszaru ki nem fogy.
Ó ama szent olajkorsó, mely a fajt
ezredéve óvja, tartja, élteti,
s aki az ős turáni vért átviszi
Nyugat minden porrázúzó békején.

Hódolattal említsétek szent nevét.
Imádattal tekintsetek vissza rá:
Gazdagságnak fertőjébe sülyedett
vértagadó elfajzott rossz magyarok.

1920. január 1. (A közlés időpontja 1924. január 1.)

Móricz Zsigmond aláírása

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Viski_Attila

2014. augusztus 14. 22:54

Az utolsó két versszak különösen megragadott.
A vers megszületésének és a közlésének időpontja is nagyon beszédes.