Szerző
Móricz Zsigmond

Móricz Zsigmond

író, újságíró, szerkesztő, a 20. századi realista prózairodalom legismertebb alakja

1879. június 29. — 1942. szeptember 5.

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 1021 alkalommal nézték meg.
Az oldalra felkerült: 2014. augusztus 1.

Megosztás

Címkék

Móricz Zsigmond

Éjféli görcsök

Felriadok a köszörülésre.
Köszörülik a kést, amellyel holnap felboncolnak.
A szívem nem birja a takarót, percekre le kell
hunyni a szemem, didergek. Hol készitették a
vésőt, amellyel a Doktor koponyám kivési?
ki vágta a fűrész fogát; mely csontom vágja.
Doktorok, nevessetek rajta, hogy mikor még
nem gondoltatok rá, hogy késetek alá érik:
a búzaszál megremegi az éjben a kaszát.
Kérem, csak adomázzanak, szeretem a vidám
kézmívest: a boncoló orvosok fütyörésszenek
és sokat nevessenek, mint az asztalos legények.
Doktorkisasszony, vegye kezébe szívemet
s megérti életem tragédiáját: kisebb, mint a másé
De szeretni jobban akart, persze legjobban
önmagát és még valakit... nem érdemes
beszélni róla, sérti őt... Óh Doktor úr, ha tudná,
hogy utálom magát, hogy tudott ilyen sintér lenni.
Jó, jó, hogy ez a leghumánusabb: én nem bírnám magát
darabokra vágni s megnézni, belőlről milyen:
De ha már tányérra teszi agyvelőm, mérje meg,
tartok rá s valahol lyuknak kell benne lenni,
itt a homlok mögött... kérem a szolgának
aki bőröm visszavarrja, adjanak egy pohár
snapszot s nehány szivart, hadd öntse le
s füstölje el szegény testvérem a drágaság gondjait:
a gond csak alkalom s ürügy a szenvedésre.
Ah semmim sincs, azt hittem egy időben,
ez az enyém, ez a test s nézd ép oly kevéssé
rendelkezhetem véle, mint a Saturnussal;
a bokámon a cédula zörög: nem én tettem rá: a tulajdonos.
Ki nem adott irásaimat égesd el szivem,
hazugok és hamisak... a kiadottakat
majd elégeti az idő... a föld szétomlása után
Homéros sem dalol... hol éri hát az emberi lélek
a Végtelent... hogy vágyom, a tűzbe, a tűzbe,
óh égessetek el... s ez sem lehet: átadtok a lassú férgeknek...
Én egy rossz gép voltam, mikor elromolt, a kerítés
tövére vetnek az ócska vasakhoz.

Álomból újra felránt, jaj, a görcs; elviselhetetlen a
hullaszag, a testem hullaszaga. De mit törődöm
akkor majd a kadaverrel, annyit se mint
egy elveszett gombbal: láttam levarrva az apám,
bököltésekkel édesapámat!... Mi köze van
a megvarrt kis tetemnek az ő gyönyörü kis testihez,
tetteihez, szavaihoz, emlékéhez, lényéhez,
a hét fiában tovább örökített tartalmához,
jelentéséhez, óh szegény tetem: óh, szomorú volt az arca!
Csüggedt szomorú, jelentett! A halálban is jelent az arca?
Milyen isten volt Ady s milyen kis csunya, jelentéktelen
összetöpörödött, jelentéktelen halott leszek én:
óh már életben milyen szomorú vagyok,
kimondhatatlan fáradt, szomorú, csüggedt, nyomorult,
megáll kezemben a plajbász, nem bír írni a kezem
a szívem elálló szomorú verése miatt: így állt meg az apám
kezében a fejsze örökre: e szomorúság miatt: nem érdemes.

És mégis a szívem remeg, úgy remeg, mint megfeszült, rezgő
húr, az ágy beleremeg; a falak és rettenettel vágom ki az
életet!... ah, csak egy vidám kocsi rohan odalenn
megrázza a házat, csattogó patkókkal mérges lovak,
hogy éjjel is dolgozniok kell, óh szegény lovak, testvéreim,
Van-e abrakotok s mit gondoltok az emberi fajról...
Már jön megint a reggel és újra látni kell az
embereket, senkit se akarok, se magyart, se németet,
se angolt, se alacsonyt, se szőkét, se púpost, se
okosat, se butát, se férfit én, se nőt...
Csak őt, csak őt, csak őt... már holnap tán megérkezik,
kiment a kertbe és én egyedül maradtam...

Budapest, 1920. február 6. (A közlés időpontja: 1925. január 1.)

Móricz Zsigmond aláírása

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!