Somlyó Zoltán

Csak még, ha téged látlak...

A nap már lefelé gurul az égi lankán,
levágta napjaimról, vörös hóhér, az est.
Árnyékok vad seregje bujkál a bokrok alján,
szívem: kínok malomja, a hajnalt már ne lesd!

Nem leszek én már senki, ha peckes is a léptem,
kimérem már előre s tudom, hogy merre visz.
Nem festi arcom színét a szent bizonytalanság,
a vérem lassan koppan, mint ereszről a víz.

Csak még, ha téged látlak: szenvedő barna asszony,
csak még, ha bundád szélét érinti két kezem:
olyankor visszaugrom a régi fénykörökbe
s az életem vonalját pirossal élezem.

Csak még, ha téged látlak s a csillagot szemedben,
mely, mint a bíztató jel a messzi tengeren:
vezet a kikötőbe, keblednek szigetére,
hol szomjam drágamézű, szent gyümölcse terem.

Csak még, ha téged látlak, a vágyad bús szemérmét
és tétovázó ajkad, ahol nevem lakik:
olyankor leborulnék anyád s apád elébe,
hogy vérüknek egy cseppje felszállt az agyamig.

Csak még, ha téged látlak... Mert én már befejeztem,
magamra nézni én már nagyon is lent vagyok!
Levittek engem mélyre az ördögök a földön
s az égbe nem bocsátnak be még az angyalok.

Féléletű poéta vagyok, mankó a lantom,
amelyen ájult csöndben a lelkem tántorog...
...Csak még, ha téged látlak s leülhetek temelléd,
mint orgonájuk mellé a buzgó kántorok!