Pásztor Árpád

Egy büszke várkisasszony lovas képéhez

XVI. század

Sólymod vagyok, a kezeden ülök,
Egy pillantásod, és már repülök.
Bár széttárt szárnyam a felhőkbe száll,
Tehozzád füz egy végtelen fonál.

Láthatatlan s oly finom, hogy örök,
S mig a sugaras távolba török
S fenn lebegek az ég kapuinál,
Kis ujjadhoz van kötve az a szál.

Egy rezzentés... Szükülnek a körök,
Üldözött prédám gyorsan tovaszáll...
szinte zuhanva már hozzád jövök.

Félő, aggó nézéssel köszönök.
Mik várnak rám? Bánat, vagy örömök?
Az én kis úrnőm hogy van, mit csinál?