Kikeletkor
Keresd fel, kis madár, az elhagyott tanyát!
S dalolja a még kopár berek vidékinél,
Holott szárnya alatt melengetett anyád,
S étetgetett, amig szárnyadra nem kelél!
Ne bánd, hogy a galyon száraz levél zörög,
És rajta a rongált fészek csak alig áll;
Kedvesebb a kicsiny, de ősi szent örök,
Idegen kőszálon, sasok tanyáinál.
Vagy elég a bús arc, hogy hütlenek legyünk...?
Kevés jól tölt idő, derengőbb tájakon,
Ugy elfelejtet-e mindent, mindent velünk...?
S emléket, multakat pártos homályba vona?
Keresd fel a fészket, melyet anyád rakott!
Dobog, melegszik már a földnek kebele, -
A szellő, mely néha lassudan megcsap ott,
Az eszmélő élet első lélekzete.
Megéled nem soká, és vidám arcot ölt.
De bús lesz akkor is, ha nem zeng éneked!
Koszorúzott, ifju halott leend a föld,
S felette szótalan, borongó csend lebeg.
Mitől a természet keble dagad, feszűl,
És széjjel-feslenek a tölgyek bogai:
Az élet s teljesség habzását egyedűl
Tenéked adatott nyilván kimondani.
Dalolj hát kis madár! mondd ki hangos szóval:
Az élő természet amit némán érez;
Ajakidról a táj ha víg énekszót hall:
Felmosolyog hozzád, hálás gyermekéhez!
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!