A szenvedő
Szelíd halom, s te zöldellő berek,
Te csergedő víz tölgyeim alkonyában,
Aranykor, melynek éltem hajdanában,
Szent álom, milyet Erosz szendereg!
Egem borúlt, s eltűne a bájsereg,
Mely röpdesett tündéri fátyolában,
Kiterjed e kar, e kebel, s hiában,
Egy boldog órát, ah mikor nyerek!
Ó Lúna, néked a sors égi pályát
Ha fellegekben olykor engedett!
Tisztán hozod fel újra képedet:
De nincs, ki szórja széjjel búm homályát,
Én szenvedek mélyen s ártatlanúl,
S mosolygni többet e száj nem tanúl.
Pécel, 1814. július 14.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!