Levegőt!
Rímmel mértékelő, nyugvástalan szemem
a resvedt levegőben ijedten lógatom.
Mércéjük így lógatják poros kőmüvesek,
unottan, ha a rossz fal meging egy oldalon.
A régi víz, mi bent él s miben örök igazság
egy kicsi kerek hólyag a zöld üveg alatt,
majd balra tart, majd jobbra, mint kis kalózdereglye
s nem leli egyensúlyát, e vidor madarat.
Ó, bús ferde falak, ó, düledező bástyák,
miken szemem levásott s ti hajló asszonyok:
szögek, körök és élek világomat kiásták,
a tégla olcsó vályog s az asszony, az konok.
Ne legyen már szememnek a test se buja játék,
ne legyen több, mint egy szál pipacs vagy nőszirom.
Ne legyek én se hűs szem, mely visszalát a multból,
csak lágy agyagtalajra ragadt bús őszi rom.
E mái nappal gyászos kabátom is bezárom
s eljegyzem a halállal még mozgó tetemem.
Szívem se fáj már érte, szemem, az se siratja.
Magasan élek s már csak a levegőt szeretem.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!