Somlyó Zoltán

Vénülés előtt

Barázdás szántóföldek hűs pora;
forrószínű, nagyszárú mákvirágok
sziromhullása; kék szőlők bora;
húgom keze nyomán te mindig búgó,
búsan csendülő szárnyas zongora:
most, nagyon fájón, tihozzátok szállok!

Én vénülésre nem vagyok való.
Most szépülök, a vágyak kora vesztén,
én: könnyel vető, sírva arató.
A vérem is csak most himnuszos, bátor,
mint vihar után a kékvizű tó; -
a vénülést és még most se szeretném.

Ti szántóföldek, láttatok vakon;
te piros mák, a szemem feltüzelted!
Te őszi bor, megöntözél nagyon!
S húgom keze nyomán te mindig búgó,
bús zongora: ajkon, szíven, agyon
te csókoltál először. Jertek! Jertek!

Én roggyant lábat még nem akarok!
Ha temetés jön, mindég elhúzódom.
S új életek az asszonyi karok
s néha úgy érzem, hogy elülről kezdem,
de visszamenni én nem akarok!...
Segítsetek előre, csudamódon!

Egy marék hűs por szaladjon velem;
egy mákvirág sirasson messzi tájon.
Gazdag hegyen, egy szőlőlevelen
kezem nyoma piruljon évről-évre;
zongora búgjon minden estvelen
és hívjon engem. S várjon, várjon, várjon...