Szabó Endre

Költő temetésén

I.

Égő fáklyák, koszorú-halmaz,
Díszruhában az egyletek, -
Szép katafalk, pompes des funébres,
Nevezetesség egy sereg;
Obligát bús arcz... a kereszttel
Vasvári is előtipeg...
Hej, ilyen czifra nagy parádét
Nem csapnak ám akárkinek.

A pap ékes oráczióban
Mondja el a holt érdemit,
A búsabb helyeknél a hölgyek
Könnyes szemök törülgetik...
Páter noster... Circumdederunt...
S indúl a Szent Mihály lova...
- Szegény költő! ilyen hühórul
Tudom nem álmodál soha.

II.

Nem, nem! - Oh másrul álmodál te
Nem is túlmerész álmokat:
Hogy a láng, mit éleszte egykor
Dalod, soha meg nem lohad;
Hogy a kiket föl-fölröpítél
Fényes eszméid szárnyain,
Szeretetük hozzád megőrzik
Meleg szivökbe zárva hűn.

S mig nyomtad kórágyad időkig,
Volt körülötted csönd, setét,
Csak kínaid lobogtaták meg
Tört lelked küzdő mécsesét.
Ki volt tanúja sóhajodnak,
Mig rád tevék a szemfedőt?
- Bizony, mióta ágyba dültél,
Felverte udvarod' a gyöp.

III.

S most tapossák le a gyöpót már,
Viszik pompával kifelé,
Most van nagy kiséret, mikor már
Utját ő úgy is meglelé!
- Feküdjék rózsákon: az élő
Koszorúját reá veti -
Jól megvetik ágyát, mikor már
Tökéletes mindegy neki...

Régi dal ez. Mért kezdem újra?
- Hát magamnak dúdolgatok.
Aztán a versért a redaktor
Fizet... nos, csak elég az ok?
Jól van no! a temetés szép volt,
Nem akarom vitatni el.
Nincs oly buzgó nép mint vagyunk mi,
Ha épen csak - temetni kell.