Ady Endre

Jön a szabadulás

Lelkemet, e nagy tévesztőt,
Téveszteni ha szabad,
Most örömmel elbocsátnám,
Mint egy finom, nyomot-vesztett,
Drága agarat.

A Nihilbe hadd repüljön,
Nyulat és bút űzni is,
Látni akarnám a véget,
Hajsza végét s a végén túl:
Tán remélni is.

Be mély az én zárottságom,
Hogy dulhat ezer dulás,
Mégis azt kell fönt hirdetnem,
Hogy jön, bárhogyan is jöjjön,
A szabadulás.