Mért ne lennék én víg...
Mért ne lennék én víg, mért ne játszodoznám,
Ha a tiszta égről fényes nap mosolyg rám?
Itt a tavasz újra, lombja lesz a fának,
S mért ne örülhetnék a kis ibolyának
Úgy, mint egykor régen!
Mért ne lennék én víg, mért ne örülhetnék,
Hisz nem is volt régen, évek sem teltek még,
Mikor egy kis fűszál, a virágos lombok,
Vagy a párjok után búgó vad galambok
Dalra csábítottak.
Oh, te szép pusztai, vad pusztai élet!
Felmerül lelkemben még mostan is képed.
Azt a pusztaságot, mely elnyúlt az égig,
Játszodozó csermely hasította végig,
Nem bírom feledni.
Nem bírlak feledni, dalos kis madárkám,
Döngicsélő kis méh lenn a szőlő árkán,
Zöld vetések szélén pirosló virágok,
Sokszor gondolok én könnyezve reátok
Innen a távolból.
Pedig oh, mily nagyon, nagyon boldog lettem,
El is értem mindent, amit elérhettem,
Van boldog családom, s kis szerető gyermek
Játszi enyelgéssel, nyájasan ölel meg
Puha kis kezével!
S hogy mégis merengjek a nagy pusztaságon,
Ahol eltöltöttem első ifjuságom,
Ahol nem láttam mást, csak földet és eget,
Hogy ne feledjelek, alföldem, tégedet,
Soh' se hittem volna!
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!