Tóth Kálmán

Mese a halálról

A halál egy öreghez eljövén,
Megállt előtte s monda: Gyere vén!
"Ki vagy te?" kérd' ez. - A halál vagyok. -
S köpeny alól kaszája kiragyog.

Megszeppen erre s vitát kezd az ősz:
"Nem szép tőled, hogy ily egyszerre jösz:
Nem érkezett se kártya, se levél,
Jöttödre nem is figyelmeztetél"...

- Micsoda? nem figyelmeztettelek?
Ez már hazugság tőled, vén gyerek;
Ha jól emlékezem rá, ugy hiszem,
Tizszer is bejelentém vizitem.

Élted mikor harminczon túl haladt
Arczodra kezdtem rakni ránczokat,
Mindenki észrevette, csak te nem...
Ez volt első látogatójegyem.

Később, hogy ismerkedjünk egy kicsit,
Más alakban jelzém, hogy lesz vizit:
Pomádét küldtem, pedig eleget,
Attól hajad folyvást fehéredett.

Durvábban is jelentém, hogy jövök:
Megtépásztam néhányszor üstököd,
Ugy, hogy egész kopasz lettél bele;
De te nem sokat törődtél vele.

Még jobban is jelentém magamat:
Midőn dobzódtál lakomák alatt,
És ettél fáczánt s ittál tokajit:
Megkoczogtattam lassan fogaid,
Mitől azok elkezdtek hullani...
Ez is jöttöm' jelenté, atyafi!

Sőt ládd, tréfából azt is megtevém:
Látatlanul nyakadba ültem én,
Az utczán is hordoztál hátadon,
Magad is mondád, hogy: valami nyom,
S görbülni kezdett egész alakod...
No, ismerj meg - én voltam lovagod.

Ne mond tehát azt nékem, jó öreg,
Hogy én be nem jelentém jöttömet;
Ha ugy talállak készületlenül,
Te vagy az oka egyesegyedűl -
De a vitának nincs most ideje:
Öltözz' föl szépen, hamar és - gyere.