Darmay Viktor

Ezredévek jönnek, mennek

Ezredévek jönnek, mennek
Tünő habján a jelennek,
S titkos örvény forgatagja,
Ami fenn volt, leragadja.

Óriások, szörnyhatalmak,
Hova lettek, merre vannak?
Nagyságukból nincs egy porszem...
S az a világ nincs sehol sem.

Az ős-káosz ködméhébül
régi romra új rom épül,
S új koroknak kürtje harsan
Vágyban, hitben, gondolatban.

S míly csodák, hajh! Mennyi fenség!
Megvalósult képtelenség...
Szolgaláncok szétszaggatva...
S az ész miljó diadalma!

És oh mégis, - vagy oh mégse...
Bármit szült az idő méhe,
S bár sok jósló-fény jelenté -
De az Ige nem lett testté!

Ez örök, gyors káprázatban
Van egy, ami változatlan:
Sötét átok, gyászos bélyeg
Arcán az emberiségnek.

Oh ma is még, úgy, mint régen,
Van, aki él verőfényben,
S ki tengődik, ázva-fázva
Nyomorúság pitvarába'.

A nép nagyobb, de bölcs nem lett,
Ravaszság nyer győzedelmet,
S az igazság, keservébe',
Ma is búsan néz az égre.

Farizeus, Judáslelkek
Most is nagyban tiszteltetnek;
S ma is az a legjobb köztünk,
Kit mindnyájan megköveztünk.