Versek
2.
De kár, hogy most megy el!
Mikor a dunaparti fák
Budáról átfehérlenek,
A gesztenyék s a lila orgonák
Lombján május aranycsókja remeg.
S kiket elüzött a bús, hosszu tél,
A sötét órák dermedt hidege,
Szivembe zengőn ujra visszatér
A vágyak zajgó fecskeserege.
Hozzák magukkal dél egész tüzét,
A teremtő, a lángoló napot,
Csak sejtett tájak balzsamos izét,
Forrongó szin és fényáradatot.
Az ifjuságot... És Magát!... Magát...!
Tavasz csodáját, uj életemet,
Ki messzi partról int fehéren át,
S az álmok halk virágával befed.
De kár, hogy most megy el!
Nyugat, 1911/10. szám
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!