Pongrácz Lajos

Falumhoz

Te csendes kis falum,
Kedves szülőhelyem!
Hálául e dalom
Tenéked szentelem.

Tenéked! hol, szivem
Ha csendes vagy remél,
Avagy nem gyötri azt
Egy kínos szenvedély:

Mily boldog életem!
Mily csendes a napom!
Napom miként hetem,
Hetem mint hónapom.

Reggel ha felkelek,
Kertembe sietek,
Hová szobámbul én
Azonnal léphetek;

Magammal elviszem,
Kedves költőimet,
S velök szavallom el
Nap-érzeményimet.

Később a hév alatt,
Szobába bémegyek;
Hol én kényem szerint
Irok és költhetek;

Nem érzem a feszes
Városi életet,
Hol óra, és a pénz
Szabályoz engemet.

Délkor családi kör
Engem körülveszen,
S az apró napi hir
Beszéd tárgya leszen;

Melyet rendkívüleg
Zavarnak hirlapok,
Vagy uj könyvek felett
Tartott birálatok.

S oszt mily kéj délután
Nyugonni pamlagon,
Ha könyvet olvasok,
Melyei szivem rokon;

És estve járni kint
Virágos réteken,
Szérűn, szőlőhegyen,
Tallón vagy földeken;

Nézni munkásokat,
S a munkát érzeni
Mi szép, és ilykoron
Nekik segíteni!

S ha szól az estharang,
Kapumtol nézem én,
Mint tér minden haza
A napnak estveién.

Az éjjel végre itt
Oly szép, milyen napom,
Ha holdon s csillagon,
Lelkem elringatom.

És igy foly életem!
Így múlik egy napom;
Napom miként hetem,
Hetem mint hónapom.

S csak kétszer szenved az
Kivételt, rendeset:
Egyszer hahogy szeszély
Zavarja kedvemet;

Megyek tekinteni,
Ritkán az éven át:
A várost, életét,
És untató zaját.

S ismét ha honn vagyok,
Szívok uj életet,
S üdvezlek ujra én
Minden ismert helyet.

A második kivételt
Kivánja a megye,
Melyhez engem leköt
Hazámnak szent ügye,

És egy kis hivatal;
S igy a gyüléseken
Mindig jelen vagyok,
S a törvényszékeken.

De hajh! sem itt, sem ott,
Örömim nem nagyok,
Környezvén engemet
Nagyobbrészt zsarnokok,

Kiknek önérdek a
Megye-gyüléseken, -
S vér vagy bot jelszavok
A törvényszékeken.

Örömmel vissza hát
Sietve távozom,
Falumba; ahová
Csak önhitem hozom;

Amelyben élve én
Mezőn nyugtot lelek,
S körültem élni itt
Egy szebb hont képzelek.

S igy mindig ha derül,
Avagy borúi egem,
Te csendes kis falum,
Mosolygasz énnekem.

De benned akkor is,
Ha minden elhagyott
E földön engemet,
S reményem elfogyott,

S érzek határtalan
Keservet, kínokat,
Kéjjel melyek helyett
Ölelnék poklokat:

Keservem csendesül
Mohlepte ormokon,
S kínom elszenderül
Tulajdon síromon!...

S ezért csendes falum,
Kedves szülőhelyem!
Hálául e dalom
Tenéked szentelem.