Amade László

Ah már egyszer engeszteld meg...

Ah már egyszer engeszteld meg
Kőkemény szivedet!
Ámbár, csak bár egy punctumban
Biztasd reményemet;
Tekints, érted mint kinlódom,
Mint hó naptúl, elolvadom,
Engedd, hozzád leborúlnom,
Szerelmet kódúlnom.

Mindent immár, többet ne várj,
Érted elkövettem,
Én szivemet, szerelemet
Koczkájára tettem;
Megesküdtem az egekre,
Tudod, az nagy istenekre,
Kész is vagyok mindenekre,
Hódólj már ezekre.

Az tengernek szélvész után
Habjai apadnak,
Az egeknek fölhők után
Csillagi ragyognak:
En szivem is már habozott,
Fénycsillagom homályozott;
Juttasd már partjához,
Égő fáklájához!

Dicsérem azt, minden szélre
Mint nád nem hajlottál,
Égéretre s complementre
Mindjárt nem hódóltál:
De már látván hivségemet,
Válaszd ki az én szivemet,
Ki kemény s állandó,
Mint viasz hajlandó.

Eztet végre; már én többre
Nem is kinszeritlek,
Ebbül érthedd, szívre vehedd,
Mért késérgetlek;
Nem kivánok szabad lenni,
Sőt mind rabod még kinlódni,
De élni és nem remélni,
Jobb inkább nem élni!