Ráday Gedeon

Dieneshez

Hogy vagyon az, Dienes? hogy te, noha versbeli munkád
Mindég ráfeküvő gonddal szoktad kifaragni,
S többire válogatott szók is tündöklenek annak
Majd minden sorain, mint annyi meg annyi rubintok;
S a mit főbbképen versed mívébe' csudálnak,
Oly mesterképen rakod a szót öszve te szépen,
Hogy minden versvég közepével hangba' megeggyez:
Hát hogy van mégis, hogy bennek nincs elevenség?
Megfelelek s adom egyszersmind ez utánra tanácsúl,
Hogy soha verseidet te nagyon ki ne vedd erejekbűl
Sok piperézéssel. Hígyed, valaki maga versét
Kelletinél fellyebb szereti czifrázni: az úgy jár,
Mint amaz, orczáit vakoló dámácska, ki mentűl
Több pirosítóval keni képét, annyival ocsmányb;
Vagy mikoron valamely kerekét lekötöd szekerednek:
Nem forog az, csak csúsz, s a többi se jár szabadossan:
Szint' úgy, a mely vers megmért lábokra van oszva,
Ha közepét s végét rhythmus nyűgébe szorítod:
Kötve van ott az eszed, s miket írj: két szócska parancsol,
Istenem! e mételyt hárítsd el a magyaroktól.