Vályi Nagy Ferenc

Az álomhoz

Öröm-teremtő vagy te, nem a halál
Mord képe, lantom tiszteletedre zeng
Óh édes Álom! földi tündér-
Isten! erő s nyugalom királyja!

Te, bár belőlem főzze ki volt erőm
A munka, mégis nem hagyod a halál
Vermébe testem dűlni: ismét
Visszateremtheted azt erőddel.

Reám fuvallod lelkedet édesen
S hattyúpehellyel tölt puha ágyadon
Altatsz, verejtékem patakját
Mély nyugovásom alatt letörlöd.

Apadni kezdett véremet éltető
Balzsammal, amíg karjaidon vagyok,
Rengetve gyengén, felvegyíted
S életerőt tagaimba folytatsz.

A bánat és gond nappali fellegét,
Mely mennykövekkel rakva fejem felett
Egymásra tornyodzott, elűzöd
Képzeletim beborúlt egéről.

Előle, tündér-szárnyakat a sebes
Képzésre fűzvén, engemet elragadsz
Jázminnal ültetett mezőre
S hordozol a madaraknak édes

Koncertje közt. Majd átviszel a kegyes
Lelkekhez a víg Éliziomra, hol
Léthének örvényébe hagyván
Búmat, ezernyi öröm legeltet.

Ha engem onnan visszahozol, ragadsz
Oly hív barátom tiszteletére, kit
Örökre tőlem sok határok
Zártak el, és kebelébe nyugtatsz.

Az ó-világnak, mellyet az éh idő
Acélfogával morzsola semmivé,
Lételt teremtesz s vissza-bájolt
Díszeivel hozod azt előmbe.

Te nékem a sírt, mellybe szerelmesim
Ama Tirannak széki előtt dohos
Vedrekbe meghűlten nyugosznak,
Felnyitod, s megavúlt porukból

Mint Isten - amit nem tehetett soha
Még egy halandó - visszateremtheted
Árnyékjok, és lelket fuvallván
Portagaikba, velök beszéltetsz.

Te engem a menny szent kapuján belől
A csillagoknak számtalan és tüzet
Habzó világain keresztül
Mennyei szárnyaidon viszel be.

Ott a Teremtő széki körűl mutatsz
Olyan csudákat, mellyeket aki még
Innen van a síron, erőtlen
Testi szemével előre nem lát.

Teáltalad vitt titkainak bezárt
Házába már sok szentet az Ég Ura,
S végzési szent könyvét kinyitván
Megmutatá nekik a jövendőt.

Így nem halálnak képe vagy: én azért
Téged köszöntlek. Jőjj! hogy erőt teremts
Bennem, bekenvén balzsamoddal;
Jőjj! s az Egekbe ragadj el engem.