Ady Endre halálára
Suhan csolnakod. A fekete víz
Nehéz rózsákkal hímzett mese-bársony.
Evező nem ver. De gyémánt uszály
Lobog a rejtelmes halál-csapáson.
A csónak ormán állsz, árnyék-király,
Köd-alakod a túlsó partra réved,
Homlokodon csillag ég, s bíborán
Izzik szívedben el nem élt sok éved.
És szíved reng, finom harangvirág,
Árva dalok ütemét zengi fájva.
És dús fürtű krizantém beesőz
Virágzáporként, álmok bús királya.
Friss éllel csengő verseid szabad
Halál-csapatban csolnakodba hullnak,
Hogy hű szolgákként együtt égjenek
Szent máglyáján az elhanyatlott Úrnak.
De lángok szárnyán örökebb körök
Ormaira ifjúit örömmel érnek,
Hírét verik évek bércein át
Apollójuknak, a lélek-vezérnek.
S a régi bánatok, magasba tört
Lelked vetett árnyéka, elomolván:
Téged siratnak, mint elégiák
Tompa fájdalmak csillagtalan ormán.
Dalolnak a kínok, tört láncukat
Szabad iramban csörgetvén az égre.
Márvány arcodba új mennyboltozat
Mosolyog: kis örömök tiszta kékje.
Mély szemeid sötét éjén kigyúl
Párizs, a tündérváros képe, lázzal,
S ölelkezik benne a szerelem
Testvérével, a hallgatag halállal.
Jön a jövendő, koronát övez
A néma utas fényes homlokára:
S a régi Léda, árnyak asszonya,
Közelgő fejedelmét sírva várja.
Főnixmadárként röppent ég-magasba
Űj életed tisztító drága lángja.
Az átok szentséggé magasztosul -
Az Ér bevágtat a nagy Öceánba.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!