Az utóbbi fél év legnépszerűbb versei
Milyen szép volt fehér kezed,
milyen feledtető-meleg!
Hogyha nézlek behunyt szemekkel,
sötét álomból ébredek fel.
Ólomszürke égből
Nagy hópelyhek hullnak
Lassú tapadással
Egymáshoz simúlnak.
Homály volt, mert az ég szinét
eltakarták a lombok.
Csak néha láttam fent a kék
hullámu égkorongot.
A gyermekeimet már régen
nem láthattam, pedig itt
játszadoznak körülöttem,
de az élet megvakít.
Önmagunkat vakítjuk meg,
vak vezeti a vakot...
Sokszor elnéztem sétáim alatt
a földet, melyet tiprok lábaimmal;
sokszor elnézem a napsugarat,
amint mosolya játszik árnyaimmal...
Izzadnak az ablakok.
Tél van. Hajnali kettő, három...
Álomfárosz: cigarettám füstje...
Kék selyemtorony...
Te engem egykor észrevettél,
most itt vagyok ismét, remélve,
de nincs remény, dobd rám az estét, -
a föld legyen sorsom reménye!
Sokszor a villanyt eloltom
és hirtelen felnyitom
s minden úgy áll régi rendben:
a szék, asztal és sifon.
A parton állt. Hajában apró lángok.
Szemében fénye távol viharoknak.
És tiszta volt, mint tűzkövek a vizben,
Titkos erők, miket elsodornak.
Annyit beszélnek máma gyűlöletről
Annyit beszélnek máma gyűlöletről.
Mondják: a gyűlölet:
csak kötelesség önmagunk iránt.
Önvédelem,
lét- s fajfenntartó érzésáradás.
Olyan vagy mint az alvó tó.
Az én hajam fehérlik és te fiatal vagy,
Eszembe jut, hogy mennyi gondolat, vágy, szégyenlősség és finnyásság volt bennem
S az életem eltelt belé, a várakozásba, majd
Egyszerre lefoszlik rólam a habozás, a sok hiábavaló tekintet
És két marokkal szedem a rózsát, könyörtelenül az élet teljét.
Látod, az élet
elcsendesedett!
Zörögnek az úton
fáradt szekerek,
már messze zörögnek,
mert száll a sötét...
Te ismered India földjét
a te fűved nem itt terem,
neked nem az "anyag" szab törvényt
az evestrum, az esztelen.
Hold jön fel - nem érünk rá várni,
Virág int, - nincs időnk megállni,
Boldogok vagyunk, - de hiába -
Nem érünk rá a boldogságra.
Ketten jártunk a kertben,
a föld is sugaras volt.