szhemi kedvenc versei
A szerelem nem egyéb,
Mint egy csalfa gyermek,
Ki hamis szemeivel
Mosolyogva ver meg.
Lányka téged úgy kisérjen
A szerencse mindenütt,
Mint kisértelek ma téged,
Hün követve lépteid.
Még tiz tavasz sem mult el fölötted
És te engem máris itt hagyál,
Mint a madár, amely legelőször
Kis fészkéből a világba száll.
Tavasz van és a szabadban járok
Lesütött fővel csendesen,
Gondolatim, mint elröppenő álmok,
Úgy elmosódnak kétesen.
Nem rád haragszom! Bájad fogva tart.
Szivem tiéd, mint eddig a tiéd volt.
De ne csodáld, hogy arcom fénytelen:
Lelkem borús, mint felleg-járta égbolt!
Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség
és szenvtelen, csak virtuózitás.
Bár munkában manapság nincs nemesség,
ez csupa munka, csupa faragás.
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! hallod...
Ó lélek, lélek, mivé kelle válnod!
Idétlen fényre szülted ezer álmod.
Utolsót holtan hordozod magaddal,
mint holt gyermek lelkét viszi az angyal.
Úgy áll még előttem
Tiszta szent képe,
Ahogy édes anyám
Szívembe véste:
A sírók, szenvedők,
Gyöngék pártfogója,
Mennyei szeretet
Sugárzik le róla...
Nem volt az végbúcsúnk, midőn utóljára
Ridegen nyújtottad felém kis kezed...
Nem volt az búcsúcsók, mikor megcsókoltam
S remegve suttogám: "Ég legyen veled!"...
Valaki hí engem, valaki hí,
Látom a távolban, látom, amint
Hivogató, halavány keze int.
Lassan lehull az esti csönd,
Egy csillag gyúl ki odafönt,
S a füzesparton,
Szinte hallom
A sötét lepel, amint elterül,
Járok merengve, némán, egyedül.
Itt vetkezik, itt dobja le mezét
S már nem is kell tán.
Bemegyek és megfogom a kezét,
Ablakhoz viszem s megmutatom:
Idevilágol a túlsó part.
Néha kora tavaszi pázsit,
Néha a tél vad szele hozza,
Hogy megérezzük: minden más itt,
Mint iskoláztuk! S mindég másik
A lélek, mikor áhítozza
A pokoldöngető igét!
Egy részeg ember fekszik a síneken,
A bal kezében tartja a butykosát
És hortyog. Alszik hajnali hívesen.
Az Éj az úton most üget el tovább.