pummogo kedvenc versei
Nagy örömet hirdetek néktek!
Tudom, hogy megtér hallatára
boldogságtok és békességtek.
Tihanynál haldoklik a visszhang...
Tihanynál haldoklik a visszhang,
A "riadó lányt" nyakig befalazták,
A táj szava halállal vívja harcát,
A hangja tört.
Oskola előtt.
Jó Isten, add áldásodat,
Hogy jól töltsük e napodat;
Hogy ne legyünk itt hiában,
E szent czélu oskolában.
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Nagy Isten! minden jónak alkotója!
Örök világosság és szeretet!
Oh, ne fordítsd el tőlünk fényes arcod,
Őrködj' hű szemmel életünk felett.
Lelkemben titkos sejtelem van,
- Jövőre, multra? Nem tudom! -
Hogy hajdan én virág valék már,
Vagy egykor azzá változom.
Kit hord örök hír s diadal,
Kiben szivünk ver s zeng a dal,
Mit idő el nem öl:
Honod, mely büszke rád s szeret -
A Hunyadiak, Zrínyiek
Hazája - üdvözöl!
Isten, ki végzetünk felett
Úr vagy örömbe, búba,
Ó, légy atyánk s tekints le ránk,
A tékozló fiúkra.
Ez egy búsult térség, puszta és fövenyes.
Tele van tövissel, száraz, hitván, szennyes.
Csak álmodám, hogy szép az élet,
Mert lelkem sirva látja már,
Hogy rózsakoszorúja fölött
A fergeteg pusztitva jár.
Örülj, vidulj, magyar hazám.
Imádd nagy istened,
Büszkén emeld ma lekonyult,
Megrongált fejedet.
Oh nézd, az óriás hajó mi szépen
Indúl a révből a nyugodt habon:
Ragyogva lejt odébb az esti szélben -
Hinnéd, hogy kedvvel, kinccsel gazdagon.
Ki egyetlen, bús, vaksi szemmé
Teszed a testünk,
Szent festék, mellyel az egekre
Lázadó, nagy képeket festünk:
Áldassál, emberi Verejték.
Fojtsátok vissza a sohajtást,
Tiltsátok a fájdalmakat;
Ünnep van a hazába', - sírni,
Busúlni nem szabad!
Boglyakemencés, gerendás szoba,
Fakó Luther-kép, pár arasznyi ablak,
Keményhitű papoknak otthona,
Nekem komor, játéktalan tanyám,
Ünneptájon meglátogatlak.