pummogo kedvenc versei
A mi fának - szomorufűz,
Ami tüznak a bolygótüz,
Ami víznek a köny árja,
Emberek közt az az árva.
Galamb van a házon,
Csillag van az égen,
Az én ölemben van
Kedves feleségem;
Ugy tartják szelíden
Ringató karjaim,
Mint a harmatot a
Rezgő fa lombjai.
Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Én most ki nem bírom a papi szót,
Templomba járni én most nem tudok,
Szívembe tőrként döf minden ámen
S úgy érzem, rám dőlnek a templomok.
Ne higyjétek, hogy e földet,
Mit világnak nevezünk,
Csak mi lakjuk, s az egészet
Elfoglalja telepünk.
Kegyes Isten! minő nagyok
Szent csudatételeid!
Mely által láthatatlanok
A te végezéseid!
A régi város merre, hol van,
- felette kék-e még az ég? -
hol ifjúságom eldaloltam?
Nagy örömet hirdetek néktek!
Tudom, hogy megtér hallatára
boldogságtok és békességtek.
Tihanynál haldoklik a visszhang...
Tihanynál haldoklik a visszhang,
A "riadó lányt" nyakig befalazták,
A táj szava halállal vívja harcát,
A hangja tört.
Hágában konferenciáznak,
Párisban helyreállt a csend.
Nálunk csak úgy dühöng a béke,
Csendes, nyugodt a parlament.
Oskola előtt.
Jó Isten, add áldásodat,
Hogy jól töltsük e napodat;
Hogy ne legyünk itt hiában,
E szent czélu oskolában.
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.