klauspollanz kedvenc versei
Indul őt keresni egész Magyarország,
Ország czímerével a koszorút hozzák;
Száll ezernyi népség sírját koszorúzni,
Koszorúzott sírján sírva leborulni.
Nem akarok boldog lenni,
Hogy ne fájjon aztán semmi;
Mikor egy mosolynak
Ezer köny a vége,
Nem kell a boldogság
Csak a csöndes béke.
Nem erdő, melynek nincs dala, virága,
Mit tavasz nem díszíthet,
A komor fenyves, váltig zöldben állva,
Nem más, csak néma díszlet.
Im, a tavasz vége még el sem érkezett,
Már is a forró nyár heve következett.
A szerelem nem egyéb,
Mint egy csalfa gyermek,
Ki hamis szemeivel
Mosolyogva ver meg.
Én napraforgó mozdulatlan állok,
Leszegett fővel, kertem közepén,
De ti, napok, fénylőek, égetőek:
Forduljatok felém!
Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
Uj tavaszok, elvonuló telek,
Lemondva múlók, követelve kérők,
Kékségek, miknek hűse is meleg,
És meghalások, szürkeségbe térők -
Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
Mit tudom én, ki az, aki vagyok!
Az ifjúság tüze bennem ég,
Szilaj a lángja;
Szent áldozat, enyhe füstje kék;
S mint a harmat, úgy lebeg
A forró nyári napsugárba'.
Gyerek nincs olyan ájtatos,
mint én, ha gyónni kezdek.
S a nyárban nem pirulnak úgy
a dús szőlőgerezdek...
Lábadhoz raktam koronám s palástom,
Lábadhoz hajtám fejedelmi főmet
S keskeny lábadnál örök áldozatként
Lobog a szívem.