h.mate kedvenc versei
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomba ássam,
Hogy én magam pompásnak lássam.
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.
Csomagodat ne bontsd ki,
ha véginségre jutsz.
Azért véredet ontsd ki,
amiért sírni tudsz.
Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek
mint idegen fiut,
idegent, megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki sem szerethet,
nem is szeret soha.
Nem akartál meghallgatni
míg a fényes nap sütött
most már látod meghallgathatsz
mert leszállt a sűrű köd.
Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!
Nyomorultul fekszik.
Szegény.
Mit tegyek?
Mit beszéljek hozzá?
Ugráljak-e cirkuszi célkarikákon,
mint a bohóc?
Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.
Halottak napján, édes jó anyám,
Ha majd utad a temetőbe visz...