Zakeus kedvenc versei
Végtelen békében megfürdött kék hegyek
Suttogták csendjüket felém...
Boldog a gyufa, mely elégve szítja a lángot,
Boldog a láng, mely szíveknek mélyén lobogott...
Ha volna a világon egy érdemjegy
A szeretet és kitartás babérja,
Egy volna csak, ki megérdemelné:
Egyedül az édesanya.
Csak zengedezett halkan a tücsök.
Egyszer elhallgatott.
A tiszta őszi csendbe
A messzi hadgyakorlat
Ágyúdöreje döng.
Elmulni ily pillangó lét után!
Eltünni és nem tudni, hogy hova?
A bükki rét, - a margarétás rét.
Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret
A margarétától soha.
Leesett egy magszem. Picike, sárga.
Nem kősziklára s nem a járdára,
Öleld magadba fekete föld karja,
Forróság ne érje, hideg ne marja...
Most, most szeretnék valamit mondani,
Valamit, ami több mint a szó,
Tarkább a színnél,
Zengőbb a rímnél,
Amit nem mondott előttem millió.
Egy - kettő - három...
nyolc a hossza.
Két lépéssel mérem a szélet,
Kérdőjelként lebeg az élet.
Elmentél. Soká integettünk.
Hordárok lármáztak megettünk,
S mi néztük, mint tűnsz egyre el.
Meghalni... ifjan... Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó szempárt.
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.