Torpilla kedvenc versei
Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres -...
Mért könnyezel, anyám? Ne sírj fel engem!
A földi létből ami szép: az álom...
Szenvedni tudj és tűrni merj
És várni, sírni, érni,
A szirtek párnáján pihenj
S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!
Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Ha szomorú vagyok most is,
Mikor tudom, hogy szeretsz,
Oh ne essék kis leánykám
Nehezedre neked ez.
Ismeritek szivemben
Az örök fájdalmat,
S csodálkoztok, hogy e szívből
Vidám dal fakadhat.
Folyóvá lett: hát áradnia kell.
S a sorsa két part közt folyatja el.
Naptól virít, naptól hervad a rózsa...
Hogy szeretlek, mit tehetek én róla?
Nem tehetek, nem is teszek, nem bánom,
Te vagy nekem egyetlenegy világom.
Az istentől hiába kéred.
Az ördöggel hiún szövetkezel.
Szaladj utána, be nem éred,
Küzdj érte, nem foghatod el.
Vagy így, vagy úgy, de mindenki siet
Mostanában tőlem valahova -
Nem volt ily kurta azelőtt a perc,
S az óra ily kiszabott, mostoha.
Minek mondjátok egyre, szüntelen,
Hogy: égi láng, mennyszikra, szívtavasz,
Én mondom meg, hogy mi a szerelem:
Csupán a vérnek részegsége az.
Hosszú kínok, kurta kéjek,
Nagy küzdésre kicsi bér, —
Mégis, mégis szép az élet,
Sok gyönyörben lehet részed,
Mig utad a sirhoz ér.
Szomorú Testvérem, én megpróbálom
Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
Az árnyékodat, mely csupán tied,
Tied, megoszthatatlanul.
Nem, nem az a halál, ahogy itt nevezik,
Ha koporsónknak a födelét szegezik;
Nem, nem az a halál, amit a léha hisz,
Midőn a gyászszekér a temetőbe visz;
És az sem a halál, midőn már más sirat:
Öröm vagy fájdalom, bú vagy érdek miatt -
Ah az, az a halál: midőn még itt vagyunk:
De halva és magunk siratjuk - önmagunk!