Ruva kedvenc versei
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Mikor majd a magyar kertekben
Elfogyott az ember: a rózsa,
Marad egy szent, szomoru legény
S annak lesz még sírnivalója.
Holdfény alatt járom az erdőt.
Vacog a fogam s fütyörészek.
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nyavalyg, miként a húr
Rossz kézben, az életem sorja
S elsodorja
Muzsikáját a Jelen.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Hiába ragadnak szent mámor-hattyúk
Boldog, nagy Vizen,
Gágogását hallom józan ludaknak,
Nincsen semmi sem,
Ami megmaradjon.
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Nem zaklatnak már a régi miértek.
Nem kérdezek már: készek a válaszok.
Miért az élet, miért a viadal?
A fene bánja.
Gyermekek játszadoznak
Déli sugaras utcán,
Belém-belém-ütődnek
S tovább futnak kacagón.
Öreg legény, boldog legény, hajh,
Nem sújtja soha Tűzhely-bánat:
Egyedül él és sorra lakja
Olcsón a kis hotel-szobákat.
A Nap huga, zöld szemü lány,
(Kit imádnak álom-vitézek)
Megszánt egy holdas éjjelen
És megigézett.
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Nem baj, nem baj - zokogja Panka,
Ha meglegyinti édesanyja,
Mert kis kötője elszakadt
A nagy hancurozás alatt.