Hunnia

A költészet beszélő festészet, a festészet néma költészet. Az élet néha rákényszerít, hogy olyanok legyünk, amilyenek nem akartunk lenni. Ilyenkor próbálunk belekapaszkodni régi énünk egy kis darabkájába. Mondjuk egy tetoválásba, vagy egy versbe, egy aprócska emlékbe, ami felidézi, hogy ez vagyok én valójában. Vége lett mindennek, amit én a jövőtől reméltem. Vége lett annak is, amilyen én azelőtt voltam. Harcolok és szeretek, és reménykedek abban, hogy talán képes leszek megérteni szerepemet az univerzumban. Addig is írok, terápiának sem utolsó. Amíg írok, képes vagyok rendet rakni a bensőmben, és érzem, egyre inkább érzem, nagy szükség van, később pedig végképp nagy szükség lehet rá. Az írás erősebbé tesz. Hát ilyen a tetoválás, s az írás egyben, album, lelkem albuma.