Ehenkorasz

Szemhunyorgató januári napra ébredtem, amikoris elhatároztam: írok. Felmerült a kérdés, hogy most ezt magamnak, az asztalfióknak, vagy az olvasóknak fogom írni. Ha magamnak, akkor valami megnyugtató kellene. Ha az asztalfióknak, akkor olyan, amit elbír az asztalfiók. Ha pedig az olvasók kedvéért szánom rá magam, akkor az lenne a cél, hogy lerakhatatlan olvasmány legyen. Függőségnek kell kialakulnia a befogadó személy és a mű között. Ennek legjobb - az egyéniségemhez is közelálló - eszközei: az abszurditás, a gyomorforgatás és a fájdalom. Például ha ökölbe szorítom a kezem, akkor a kedves olvasó jobb ha már jóelőre az arcán érez egy büdösnagy pofont. Vagy ha mindenki vért vár a főhős sebeiből kifolyni, akkor jobb, ha harci gáz szivárog...

Tudom, hogy ez igazságtalanság, mert az olvasó tehetetlen a csapásaimmal szemben, akár Isten ellen az ember. Esetleg annyit tehet, hogy bevágja a könyvet a szemétkosárba ( itt pedig kattint egyet ), megszakítva egy életet, kilép a mű / :) / világából, akár egy öngyilkos. Remélem, még nem tartunk itt, és a tiszteletre méltó olvasó még mindig figyelemmel kíséri a szavaimat, ahogy a hifijéből duruzsoló zenekíséretbe beleordítok egy koponyarepesztőt, akkora hangerővel, hogy a családi fénykép elferdül a falon, megfagy a kandalló lángja, kiborul a váza, bezáródik minden ajtó, és Te, Olvasó bennrekedsz, és a társadalom kinnreked, mert mostmár nincs menekvés, amíg ki nem engedlek!