Csabci kedvenc versei
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant...
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Meghalni milyen szomorú lehet,
Mikor mienk még mind a kikelet.
Mikor a rózsák legszebb kora van:
Meghalni, elmenni magányosan!
Dalolni, dalolni!
Lobogó vágy éget;
Dalok büszke szárnyán
Mámorosan szállni
Át a mindenséget.
Idegen sírok közt botorkál a lábam,
Idegen ősz fázós, öreg avarában.
Anna, te vagy utam
És életem és sorsom.
Anna, örökre te vagy,
Akibe botlom!
A terek és idők mély fátyolán át
A régi Anna úgy tűnik nekem,
Mint gyermekségem aranyos és ámbrás
Mennyországa, a bús és idegen.
Megyek a dombon, míg elér az estve,
Valami régi, holt nevet keresve.
Áldott legyen,
Ki szeretett s most álmodik feledve.
Majd elmúlok szelíden, mint egy álom
És följárok bús téli éjszakákon.
Már ezután játszom
Virággal és éjjel.
Játszom az utolsó
Csókkal, reménységgel.
A vágyak hervadt levele
Tétova hull a földre le,
Avarja sápad, egyre nő:
Dérverte szemfedő.
Múló világ felett
Örök csillagok élnek,
Hiába hullanak
Hervadt lombok, remények,
Mindig akar, szeret, dalol az élet!
A régi Anna jár ma
Emlékek pitvarába,
A régi Anna szépül
Múlt májusok ködébül.
Káprázat ez: a régi májusoknak
Szűz orgonái nyílnak újra ki
És mint a sírból a fehér halottak,
Támadnak lelkem bágyadt vágyai.
Az ősz teríti dús, rőt szőnyegét
A nyár halott vállára csöndesen.
Én kedvesem, én hűtlen kedvesem,
Te hallod-e a hervadás neszét?