Conradine kedvenc versei
Televagyok félelemmel,
Gyöngeséggel, szerelemmel.
Gyáva vagyok:
Én vagyok a legjobb ember.
Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Egy arc derűje lelkembe ivódott:
Őserdő fáiba a napsugár.
Kezem imára kulcsolom
És Tehozzád fohászkodom
Én Istenem!
Hallod-e te kis gilice,
Ne rakj fészket út szélire,
Mert az úton sokan járnak,
Téged ottan megtalálnak.
Szive: a dal világa,
Szeme: az álmoké,
Minden fájdalma: egyé,
A jósága: soké.
Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?... Honnan?...
Én már azt nem tudom.
Mi mindig mindenről elkésünk,
Mi biztosan messziről jövünk.
Fáradt, szomoru a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.
Két szegény karomat kinyujtom
Száz mértföldre. Hat éve
Már, hogy először elért
S meghalnék, ha most,
Először, el nem érne.
Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Hegyek s távoli barátok
S távoli nők,
Életem s akarásaim,
Messze-tünők,
Legyetek emlékezéssel hozzám.
Rám néznek és minden rendben van:
"Nagy valaki ez, vagy nagy senki."
Csupán azt nem kérdi senki sem:
Gyűlölni kell-e vagy szeretni?
Anyám hangjában szomorúság,
Apám hangjában vad feledés.
Jaj, be kicsiny az élet,
Be kevés, be kevés.
Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében
Jobb szerettél volna látni?