Conradine kedvenc versei
Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Ha szívem bomlott, bús malom
S várok rémes pozdorja-sorsra:
Jön hirtelen egy nyugalom.
Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Az Ősz, melybe ellátogattál
Kiváncsian és vágytalanul,
Késő s még sem a régi kopár Ősz,
Melyre már csak a Tél hava kell:
Melyre Tavasz és új igéret ez.
Be nagyra-nőttél,
Be szépre-nőttél bennem,
Én kidacolt, drága szerelmem.
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
Jönnek, jönnek, jönnek elébem
Bűnös multamnak évei
Gyászfátyolosan, feketében.
Szerettem volna, hogyha untat
Bolondulása a Földnek,
Ez a nagy vér-lakodalom,
Cifra szűrömmel betakarni
Vihar elől magunkat.
Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.
Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.
Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.
Hogy csókosat egyszerre álmodunk,
Csak ennyit tudok róla.
Istenem, az-e, akit gondolok?
Mindig megérzem,
Mikor lecsúszik a takarója.
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.