BizzyStardust kedvenc versei
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
Már nem fáj más,
Csak az fáj mindíg jobban,
Hogy égő sebeim
Olyan világtól-idegen sebek,
És a szívem más szenvedők szívével
Nem egy ütemre dobban.
A fájdalomból sohse lesz dal,
Vagy csak idővel, mikor enyhül.
Uram! Szinházad rég felépitéd,
Immár látott az sok, sok ezred évet,
De darabod nem újult semmiképp,
A neve egy, a célja egy: az élet.
Én csak adtam, adtam, adtam
S akik kaptak, egyre kaptak,
Mért dühöngnek énmiattam?
Merthogy használtak engem
és elvették az ingem
s hogy a fogukra vettek
megrágtak és kiköptek
s hogy lisztem is nekik kell...
Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.
Egyedül fogok én állni a világon.
Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.
Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
A régi holdat látom még az égen,
De már nem látom régi magamat,
Az egész idegen végtelenségben
Szegény valóm oly magára maradt.
A nagy szobában egyedül maradtam,
lábam besüpped bolyhos szőnyegén,
besüpped az öblös fotel alattam:
a nagy szobában senki más, csak én.
Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek
mint idegen fiut,
idegent, megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki sem szerethet,
nem is szeret soha.
Rám nem várnak biztos kézzel megácsolt
egymásból nyiló holnapok.
Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.